Életmesék, pályák

A reggel

Igazi áhítattal hallgattam mindig a szüleim, nagyszüleim meséjét saját gyerekkorukról. A múltról.

Ha nem meséltek, hát kérdeztem őket. És amikor végre elkezdték, figyeltem, ahogyan távolba révedő tekintetükkel szinte újra átélték a múltat vagy a varázslatos meséket, amiket az ő szüleik éltek át, és eközben összekapcsolódtak a múltjukkal, hogy a jelenben kössék össze azokat a szálakat, amelyek láthatatlan gyémántpókhálóként vonják be az időtlen generációkat. A pókhálót tovább szövögetem, és átadom gyermekeimnek, hogy folytassák ők is.
…………
Kinyitotta az ajtót, szélesebb volt a mosolya, mint a rés, ahol besurrantam. Mielőtt beléptem volna, lenéztem a gangos bérház udvarának a legaljára. Bekúszó, fényes, csalóka napsugarak nyalogatták a beporosodott folyosóra nyíló ablaktáblákat, és a földszinten a házmester macskája rekedt hangon nyikorgott.
Kálmán bácsi, vagy ahogyan én neveztem, Bácsika éppen a reggeli pirítóst készítette. Gázlángon továbbította a parázsló tüzet a platni, ahová a zsúrkenyeret felhelyezte. Az orrom magától kitágult, és szívta magába a reggel illatát. Mert a reggelnek akkor volt illata, ha a pirítós itt, és így készült el. Figyeltem, ahogyan Bácsika megfogta a már megpirult két szelet zsúrkenyeret, és gyors mozdulatokkal hűtötte. Utánozhatatlan legyezőszerű mozdulatokat végzett a levegőben kenyerestül, majd egy késsel kicsit lekapargatta az elszenesedett morzsákat. Komótosan előkészített egy kis tányért, amibe olyan finom lekvárt kanalazott, amilyet azóta sem ettem. Igazi eperdarabok voltak benne. Az átlátszó viaszospapír csomagolásból kihámozott egy darabka vajat, és elsimítgatta a kenyérkéken. Soha vissza nem hozható illata betöltötte a levegőt.
Apró kis falatok voltak, és pillanatok alatt befaltam őket annak ellenére, hogy anyám külön figyelmeztetett: el ne fogadj semmit! Talán még reggeliztem is a látogatásom előtt? Már nem is emlékeztem rá. Jól esett ott ülni Bácsikával szemben, enni a zsúrkenyeret.
Képzeletemben előttem van a gangos U alakú folyosó, a pesti bérház lépcsőházának omladozó vakolata, fülledt, nehéz levegője. A földszinten lustálkodó macska, akit úgy bosszantottunk, hogy hosszú spárgára felkötöztünk egy gombóccá gyűrt újságpapírgömböt, és azt rángattuk az orra előtt. Három emelet magasságból idegesítettük a szegény állatot, és jókat vihorásztunk, amikor az akrobatikus mozdulatokkal ugrándozva hasztalan igyekezett elkapni a rögtönzött játékot… Aztán persze azonnal elfutottunk, felhúztuk a „csalit”. Pukkadoztunk.
Ahogyan telt az idő, ritkultak ezek a reggelek.

Közben Bácsika, aki öblös fotelében ülve elénekelte az „Én a pásztorok királya” című dalt nem is egyszer, nem tudta, hogy örök életre megszerettette velem Kukorica Jancsit, Petőfi Sándort, a költészetet és a zenét. Nem is sejthette, hogy még évtizedek múltán is fel tudom idézni a hangját, a dallamot, amit azóta pedig ritkán hallottam. Hogy őrizgetem a zsúrkenyér illatát, a kopott öblös fotel reszelős érintését, a könyves szekrények csiszolt üvegű méltóságát. A múltat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük