Írásaim

Utállak!

A kisfiú leráncigált a polcról három játékot, és az édesanyja odalépett, megkérte, tegye őket a helyére, csak utána játszhat a következővel.A gyerek már lépett is tovább, mintha mi se történt volna, az anya viszont útját állta, és újra figyelmeztette. A kicsi ránézett, és eltorzult arccal süvöltötte felé: – Utállak!

Ez az a szó, amely szíven üti a szülőt, amikor a gyerek mondja. Ezzel a szóval a gyereke kikiabálja a legsötétebb haragját, szenvedését, és az anya ilyenkor legszívesebben összecsuklana. Hiszen a tulajdon gyermeke mond neki ilyet, és ő először nem tud mit kezdeni ezzel. Még a Föld legnyugodtabb, leghiggadtabb embere is ledöbben, ha ilyet hall.

– Ne merj velem így beszélni! – csattant fel rögtön az anya.

A gyerek ellene fordult, és felé rúgott, anyja döbbenten nézte, majd átölte, igyekezett lefogni a kicsi kezét, amely már indult is, hogy megüsse őt. Szemei könnybe lábadtak, aztán arra gondolt, nem szabad, hogy a gyerek sírni lássa. Visszatartotta könnyeit, de gyerek már folytatta is az üvöltést:

-Te vagy a legrosszabb a világon! Utállak!

A karok lebegtek, hadakoztak, a kicsi lábak rúgkapáltak.

Mérges volt. Mérgesek voltak. Mindketten. Az asszony fejében villámgyors gondolatok cikáztak. Ez a szó hirtelen rádöbbentette arra, hogy a gyerek segítségért sikítozik, a kitörő haragja nem ellene irányul, pusztán csak így adja tudtul kétségbeesését, szorongását… valamitől, amit még ő maga sem tud. Fejében megjelent a kép a jéghegyről, amelynek csak egyharmada látszik, a többi része a felszín alatt van…

És már tudta, mit kell mondania. Mi az, amivel megnyugtatja a kisfiát. Becsukta a szemét, vett egy mély levegőt, és először csak magának motyogta: szüksége van rám… Aztán kinyitotta a szemét, lassan leereszkedett a kicsi mellé, és azt mondta:

-Tudom, hogy így érzel, de én mindig szeretlek.

A gyerek könnyben úszó szemekkel kiáltott rá:

– Menj innen!

Az asszony elengedte a gyereket, kicsit hátrált, leült a földre, majd azt mondta:

-Tudom, hogy haragszol rám, de én még mindig szeretlek.

A gyerek lassan csillapodott, de az anya tudta, ez csak az első lépcső ahhoz, hogy megtanítsa a gyermekének, hogy mit kezdjen az indulataival, hogyan fejezze ki azokat.Ott, abban a pillanatban a logikus érvek nem számítottak, csak az, hogy a kisfia érezze, ott van mellette, számíthat rá.

Mindig.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük